Hírek

« vissza « előző hír | következő hír »

Több mint 40 éve,1973 óta dolgozik a pécsi orvoskaron Barthó Loránd professzor, aki kutatói, oktatói és intézetvezetői teendői mellett aktív szerepet vállal a POTE majd a PTE ÁOK közösségi életében is az Orvoskari Hírmondó szerkesztőjeként, fotóiból pedig több kiállítást is rendeztek. A sokoldalú professzor továbbra is változatlan lelkesedéssel veti magát a munkába.

Stemler Miklós írása

- Salgótarjánban született, az egyetemet azonban már Pécsett végezte, és azóta is itt él. Hogyan és miért került az ország másik végéből ide?

- Öt éves koromig éltünk Salgótarjánban, aztán Érdre költöztünk, az általános iskolát ott, a középiskolát pedig Budapesten végeztem el. A középiskola után némi önállóságra vágytam, ezért választottam Pécset.

- Miért épp az orvostudományi egyetemre?

- A természettudományok mindig is érdekeltek. Egy ideig vacilláltam a biológia és az orvostudomány között, aztán némi szülői ráhatásra az orvostudomány mellett döntöttem, mivel úgy véltük, hogy az mégiscsak biztosabb kenyér. Később szüleim kicsit a szememre is vetették, hogy nem gyógyító orvos, hanem kutató lettem, de engem mindig is ez a része vonzott az orvostudománynak – bár valószínűleg a klinikumban is sok élvezetet találtam volna. Iskolás koromban rovarokat gyűjtöttem és virágokat, jóval többet, mint amennyi az iskolai feladatokhoz kellett – most már nem bántanám őket, esetleg lefényképezem. Emellett egy időben a bölcsészettudomány felé is kacsingattam, de végül a természettudomány győzött. Szerencsére nagyon jó középiskolába, az Eötvös József Gimnáziumba jártam, ahol sok jó tanár tanított, és mi diákok is stimuláltuk egymást, volt olyan természettudományos pályára készülő diáktársam, aki már akkor betéve tudta az egyetemi biokémiát. Néha az ELTÉ-re is átjártunk, és beültünk az egyetemi előadásokra, a szakkörökön pedig egyetemisták tartottak nekünk előadásokat. Tanulmányi versenyekre én is egyetemi tankönyvekből készültem válogatott témákból. Nem is tudom, hogyan lehet a miénkhez hasonló pályát igazi természettudományos érdeklődés nélkül művelni (amire, sajnos, akad példa). A mai napig is, ha televíziót nézek, akkor leggyakrabban természetfilmet. Mi mást volna érdemes, talán politikát? Ugyan már!

- Ki volt az, illetve kik voltak azok a személyiségek, amelyek meghatározták pályaválasztását az egyetem során?

- Több ilyen tanárom is volt. Néhány évvel ezelőtt tartottunk megemlékezést Pórszász János professzorról, aki 1970 és 1974 között vezette a Gyógyszertani Intézetet és sajnos nagyon korán, 50 éves korában elhunyt. Nagy hatással voltak rám Romhányi György, Donhoffer Szilárd és Lissák Kálmán, Grastyán Endre órái is, Flerkó Béla és Halász Béla funkcionális neuroanatómiai előadásai, és még rengeteg jó előadóhoz volt szerencsém, nem csak a professzori, hanem a docensi, adjunktusi gárdából is. Mellesleg: a rosszabb oktatóktól pedig azt lehet megtanulni, hogyan nem szabad vagy nem célszerű csinálni… (Itt persze nem következnek nevek.)

Kutatómunkámban nagyon sokat tanultam a nálam tíz évvel idősebb Szolcsányi Jánostól, akinek később munkatársa is lettem, és aki viszont ifj. Jancsó Miklós tanítványa volt – az ember több személyiségből gyúrja össze szerintem a példaképét, legalábbis az, aki nem betegesen tekintélytisztelő és szeret a saját fejével gondolkozni.

- Mi vezette végül a farmakológiához?

- A kórélettani intézetben voltam diákkörös, de Pórszász professzor előadásai annyira magukkal ragadtak, hogy a szigorlat letétele után átmentem az ő intézetébe (évfolyamunkról sokan jelentkeztek ide diákkörösnek), és az egyetemből hátralévő két évet itt töltöttem, sokszor a hétvégéimet is. A végzés után szerencsésen sikerült egy tudományos ösztöndíjas állást kapnom itt, majd tanársegéd lettem, mindig is itt dolgoztam. Érdekes intézet volt ez. Pórszász professzoron kívül Decsi László és Varga Ferenc tanár urak dolgoztak itt: nagyon eltérő mentalitású oktatók, de érdemes volt odafigyelni rájuk. Utóbbi aztán hosszú időn keresztül igazgatónk is volt. Időben ez volt az a periódus, amikor a nemzetközi fórumokon való megjelenés nemcsak megengedetté, hanem hovatovább követelménnyé is vált. Persze nem a közlés a fő cél, hanem tudományos problémák megoldása, mint ahogy − szerintem − a különböző disszertációk írása sem életcél, hanem inkább szükséges „melléktermék”. Ezt sokan nem így látják. A nemzetközi publikálás viszont az egész világ számára hozzáférhetővé teszi eredményeinket.

- Mennyiben változott a tudományterülete azóta, hogy elkezdett vele foglalkozni, mennyi energiát vesz igénybe, hogy lépést tartson az új elméletekkel, eljárásokkal?

- Itt valóban igaz az élethosszig való tanulás; a farmakológia évről-évre változó, funkcionális tudományterület, ahol folyamatosan különböző tudáselemek és mechanizmusok megváltozásával találkozunk. Bizonyos gyógyszerekről, amelyekről korábban azt hittük, hogy hatékonyak, kiderül, hogy nem érnek semmit, csak placebo-hatásuk van, és újak kerülnek a helyükre. Más szereknél az eddig képzelt hatásmechanizmusok egy fölfedezés által gyökeresen módosulhatnak. Tehát az oktatási terület is változik, fejlődik, ugyanakkor a kutatások háttérismeretei is rohamléptekkel fejlődnek. Oktató-kutatók vagyunk, tehát mindkettőt magas színvonalon kellene művelnünk; hát ez nem mindig egyszerű. Sőt, sohasem. Mindenesetre fölkészültnek kell lenni a modern és megalapozott tudományos ismeretekből, és semmiképp sem szabad a saját – gyakran évtizedekkel korábban kialakított – elgondolásainkat, néha téveszméinket tananyagként „lenyomni a hallgatók torkán”. Ez 40-50 éve talán még működött – bár akkor is helytelen volt –, de ma már semmiképpen; elég csak arra gondolnunk, hogy a legjobb hallgatók több forrásból tájékozódnak, és tapasztalják, miféle lehetetlen teóriákat hallanak tőlünk. Visszatérve az eredeti kérdésre: részben azonos maradt, részben viszont változott a kutatási területem. Kezdtük a zsigerek érző, kapszaicin-érzékeny idegeivel, de fokozatosan érdekelni kezdtek az efferens, végrehajtó vegetatív idegek is, amelyekkel kapcsolatban még szintén sok a felfedezni való. Ma azt kell mondjam, hogy az oktatás már némileg háttérbe szorítja kutatói munkámat – no meg én sem fiatalodom, hovatovább elérem a 70-et –, de az utóbbival sem hagytam föl teljesen. Naponta végzek kísérletes munkát, de ez főleg a preparálásra és tájékozódó kísérletekre korlátozódik. Egyébként pedig szeretek oktatni.

- Immár 44 éve dolgozik az intézetben, végigjárta a „szamárlétrát”. Nem fordult meg a fejében, hogy az ország egyéb egyetemein, esetleg külföldön próbáljon szerencsét?

- Összesen mintegy másfél évet töltöttem el Grazban, és kisebb szakaszokban hasonló időmennyiséget Firenzében, néhány hónapig pedig Belgiumban, Németországban és az Egyesült Államokban dolgoztam. A külföldi élmények tehát megvoltak, de hosszabb tanulmányutakra nem volt lehetőség, hiszen oktatási kötelezettségeim is voltak, ráadásul annak idején nem volt egyszerű kimenni családdal együtt. A feleségem emellett szintén kutatóként dolgozik, tehát olyan helyet kellett volna találnunk, ahol mind a kettőnknek megfelelő állást kínálnak, ami tovább bonyolította a helyzetet. Édesanyámat sem akartam egyedül hagyni Magyarországon. A kilencvenes évek elején Debrecenbe hívtak intézetvezetőnek, és ezen a lehetőségen komolyan el is gondolkoztam, de mivel ott sem sikerült az egész család számára elfogadható állásokat találni, és emellett lakást sem kínáltak, nem vállaltam el a felkérést. Most, több évtizeddel későbbvisszatekintve örülök, mert úgy érzem, hogy itt Pécsett szabadabban és stimulálóbb környezetben tudtam alkotni. Szegedről mindkettőnk számára érkezett felkérés, de az annyira képlékeny volt, hogy nem is jutott túl a kezdeti szinten. A feleségem is intézetvezető volt a legutóbbi időkig, így nem panaszkodhatunk pécsi „karrierünkre”.

- Többször említette az oktatás fontosságát, és azt is, hogy a tanulóknak magukat is kell képezniük. Hogyan látja, milyenek azok a hallgatók, akikkel az elmúlt években találkozott?

- Ha összevetem a mostani hallgatókat az én évfolyamommal, akkor azt látom, hogy nincs lényegesen kevesebb olyan fiatal a mostaniak közt, akivel magas szinten lehet társalogni a szakmáról, vagy akár együtt dolgozni vele. Sokan vannak persze, akik csak át akarnak menni a vizsgákon, nincs egyéb ambíciójuk. Ők a gyógyszertanon gyakran pórul járnak, mert mi szükségképp építünk az alapozó tárgyak tudásanyagára. Mi annak idején többet jártunk előadásokra, de ennek az is oka volt, hogy annak idején kevesebb írott anyag állt rendelkezésünkre. Én is addig jártam komolyan az előadásokra, amíg nem kezdtem el intenzíven a diákköri munkát, utána kicsit már ritkábban... Emellett fotóklubot is alapítottunk, és több felsőoktatási fotópályázaton is díjazták munkáinkat, képeink kezdtek országos fotóújságokban is megjelenni. A magas szinten fényképező Pórszász professzor, továbbá a Mecseki Fotóklub több tagja segítette ezt a hobbit.

- A kutatói és oktatói munkán kívül van még egy komoly, sok munkával járó felelőssége, az Orvoskari Hírmondó szerkesztése. Hogyan került ebbe a helyzetbe és miért tartja fontosnak ezt a fórumot a kar szempontjából?

- Mintegy 25 évvel ezelőtt Kelényi Gábor rektor szerette volna az akkor már meglévő, hasonló jellegű lapokat (egyiket a jelenlegi dékán, Miseta Attila professzor − aki azonban hosszabb ideig külföldön volt −, másikat dr. Buzogány István szerkesztette) némileg „felpörgetni”, és erre keresett önkénteseket. Én „beosztott” munkatársnak jelentkeztem, de aztán kiderült, hogy az égvilágon senki más nem érdeklődött, így rám maradt a feladat (nevet). Babarciné Stettner Lenke tördelőszerkesztővel, eleinte pedig Buzogány Istvánnal vágtunk bele a dologba, de idővel sikerült többeket felkérnem társszerkesztőknek Rőth Erzsébetet, aki rektori főtitkárként majd később társszerkesztőként is nagyon sokat tett a lapért nyugdíjba vonulásáig; az ő távozása után volt tanítványomat, Decsi Tamás professzort kértem fel, aki egészen klinikai főigazgatói kinevezéséig nagyon lelkesen és hozzáértően dolgozott az újságon. Tőle dékáni javaslatra Bogár Lajos professzor (már őt is oktattam egyetemista korában) vette át a társ-főszerkesztői feladatokat (az összhang közöttünk tökéletes), és sokat segít Hollósy Tibor dr., Ludány Andrea professzor, Kiss Tamás könyvtáros, valamint az intézetek, klinikák „összekötői” is.

Az Orvoskari Hírmondó célja az itt dolgozók informálása, esetenként a kulturált vita, azonban az utóbbi típusú írásokból sajnálatosan kevés van. Még tovább szeretnénk emelni a lap tudományos-ismeretterjesztő jellegét. Némi esztétikai élvezetet is szeretnénk nyújtani.

- A legutóbbi időkig nem volt, aki interjúkat készítsen, az érdekeltek pedig vagy tudtak időt szakítani cikkírásra, vagy nem. Mi magunk, a szerkesztők nem írunk: ez „nem rólunk szól”. Ez a helyzet örömteli változáson megy át; interjúk is születnek, amelyeket a kari honlappal egy időben mi is megkapunk. A tördelőszerkesztő részére persze a lap nagy munka, és a szerkesztőknek is sokat kell foglalkozniuk az újság megtervezésével és a kész anyagok átolvasásával, ráadásul a fotós múltam is kísért: én dolgozom fel a megjelenő képek egy részét, amelyek sokszor persze − mivel nem profi fotósok készítik őket −, sok utómunkára szorulnak – emellett érkeznek képek professzionális fotósoktól is. Persze esténként, amikor az ember már szellemi tevékenységre kevésbé képes, lehet pepecselni a képek digitális feljavításával. Az igényesebb képek is átmennek a kezemen. Kissé redukált formában a lap online is megjelenik. Tehát nem kevés munka van az újsággal, de úgy látom, hogy a kari közösség mindezt értékeli is.

- És nem csupán a kar értékeli a munkáját, hiszen 2013. augusztus 20-án megkapta a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét. Mennyire volt fontos Önnek ez az elismerés?

- Korábban is többször felterjesztettek, nem is gondoltam rá igazán, hogy meg is kaphatom. Másrészt úgy vélem, hogy a felterjesztés ténye az, ami igazán fontos, hiszen ez azt jelenti, hogy az egyetem és a kar értékeli az ember nemzetközi szintű kutatói, továbbá oktatói és egyéb, például újságszerkesztői tevékenységét. Az, hogy aztán ebből valóban kitüntetés is lesz-e, már szerencse kérdése. Az időzítés optimális volt: 65 évesen leköszöntem a kb. 10 éves intézetvezetésről, 40 éve végeztem (és dolgoztam az intézetben), kb. 20 éve szerkesztettem a kar lapját. Meg kell mondjam, hogy a Pro Facultate díjat, amit szintén megkaptam, ugyanolyan nagyra értékelem, mint az országos kitüntetést.

- Mik a tervei a következő 40 évre?

- Ilyen hosszú távra azért nem tervezek előre (mosolyog). A jelenlegi szabályok szerint 70 éves koromig még teljes állású társprofesszorként dolgozhatok, aztán professzor emeritusként, vagy akár nyugdíj mellett is; több példa is van arra, hogy valaki 80 éves kora után is tanít, hasznossá teszi magát. Ha szükség van az emberre, akkor lehet dolgozni, no meg ha bírja fizikummal és szellemi frissességgel.