Hírek

« vissza « előző hír | következő hír »

Aktív részese volt a pécsi fogorvosképzés megteremtésének, és a mai napig a pécsi Fogászati és Szájsebészeti Klinikán gyógyít, kutat és oktat Olasz Lajos professzor, aki nem is tudná máshogyan elképzelni az életét. A szakmáján belül aktívak közül egyedül akadémiai doktori címmel rendelkező szájsebész szerencsésnek érzi magát, hogy mind az oktatásban, mind a tudományos életben elérte a lehető legmagasabb szintet, de aggódik az utánpótlás miatt.

Stemler Miklós írása

- Hogyan került kapcsolatba az orvoslással, és mi vitte végül a szájsebészet felé?

- Gyerekkoromban egy rendelőintézet mellett laktunk, és már akkor érdeklődve figyeltem kívülről az ott zajló munkát. Aztán amikor Hódmezővásárhelyről Kecskemétre költöztünk, a házunkban lakott egy doktornő, akivel a családunk jó kapcsolatba került. Ezek az apróságok indítottak el a pályán. Miután Szegeden elvégeztem az orvosi egyetemet, szakmát kellett választanom, és a sors elém hozta a lehetőséget. Kecskeméten voltam szigorló hallgató a megyei kórházban, és a főtéren összefutottam egy velem együtt kezdő fogorvos kolléganőmmel, aki akkor már elkezdett dolgozni. Kérdezte, hogy mik a terveim, amire azt feleltem, hogy még nem igazán tudom. Ő erre megemlítette, hogy most indul Pécsett a fogorvosképzés. Szegedről neveztek ki klinikaigazgatót, aki épp az oktatói gárdát toborozta, egy induló klinika pedig sok lehetőséget rejtett. Elgondolkodtam ezen, és arra jutottam, hogy bár fogorvosit nem végeztem, a fogorvosláshoz tartoznak sebészeti tevékenységek, mint például az arc-, állcsont- és szájsebészet, és mindenképpen manuális pályán gondolkodtam. Beadtam a pályázatomat, behívtak egy elbeszélgetésre, és megfelelőnek találtak. Szabó Imre professzor, aki elindította a pécsi fogorvosképzést, a szájsebészeti osztályra általános orvosokat vett fel, mondván, hogy bár az itt alkalmazott sebészet számos ponton kapcsolatban van a fogorvoslással, mégiscsak sebészetről van szó, ami tágabb dolog, mint egy fog eltávolítása. 1973-ban vettek fel, és 1975 őszén indult meg itt ebben az épületben a fogorvosképzés. A köztes két év az előkészületekkel telt el, Szabó professzor mindenkit elküldött tanulni, tapasztalatot szerezni ezen idő alatt. Miután érdekelt a különböző daganatok képződése, azt kértem, hogy az akkor Kelényi professzor által vezetett, nagyon jó hírű pécsi Patológiai Intézetbe mehessek tanulni, hiszen a sebészek számára kifejezetten előnyös, ha rendelkeznek patológiai ismeretekkel is. Mi hoztuk létre aztán az arc-, állcsont- és szájsebészetet az egyetemen. Az első főnököm Vajda Lajos adjunktus volt, aki fül-orr-gégész és szájsebész szakvizsgával is rendelkezett, és mind emberileg, mind szakmailag meghatározó példaképpé vált számomra.

- Részese volt tehát a pécsi fogorvosképzés hőskorának. Milyen volt ez a korszak?

- Új dolgot csinálni mindig nagy kihívás és nagyon érdekes. A pécsi fogorvosképzés teljesen új úton kívánt elindulni, speciális képzési formát hoztunk létre. A fogorvoslás összes területére kiterjedő jegyzetanyagot írtunk, amihez nagy segítséget jelentett, hogy nemzetközi szinten is az akkori legkorszerűbb szakirodalomra tudtunk támaszkodni. Ez a kiterjedt jegyzetrendszer rendszeres tanulásra ösztönözte a hallgatókat, a képzés minőségére pedig jellemző, hogy az innen kikerülő volt hallgatók mind Magyarországon, mind külföldön megállják a helyüket. Az elméleti és a gyakorlati képzésre egyaránt nagy hangsúlyt fektettünk. Az utóbbi időszakban leginkább a megnövekedett hallgatói létszám okoz gondokat: ezt az épületet annak idején húsz-huszonöt fős évfolyamok kiszolgálására tervezték, ezeknek pedig most már a többszöröséről beszélünk, háromnyelvű képzéssel; az összlétszám már meghaladja az ötszáz főt. Mindez robbanásszerű növekedés, amelyet sajnos a háttér fejlesztése nem követett, ez pedig a munkánkat is megnehezíti, egyszerűen kinőttük ezt a házat. A fogorvosképzésről azt kell tudni, hogy rendkívül gyakorlatigényes, amely során a hallgatóknak maguknak kell elvégezniük bizonyos beavatkozásokat valódi betegeken, ehhez pedig betegeket és megfelelő berendezéseket kell biztosítani, ami ennyi fő esetén egyáltalán nem egyszerű. Ezen a téren tehát vannak problémáink, bár az is igaz, hogy az orvoskar megpróbál minket segíteni, mi pedig várókat alakítottunk át, hogy több teret nyerjünk, ám ennek is megvannak a korlátai. A képzés minőségét márpedig biztosítani kell, ez pénzkérdés is: amennyiben a külföldi hallgatók számára nem tudunk megfelelő fejlesztéseket biztosítani, ezek a hallgatók máshova mennek, ez pedig az egész egyetem számára milliárdos nagyságrendű veszteséget jelentene.

- Több mint negyven éve dolgozik itt. Sosem gondolt arra, hogy máshol próbáljon szerencsét?

- Valóban, a klinikán én vagyok az utolsó ember az eredeti gárdából. Hívtak másfelé is, sokszor nagyon magas fizetésért itthon és külföldön, de úgy voltam vele, hogy be akarom futni a pályámat. Számomra fontos dolog volt, hogy a klinikán egyszerre három követelménynek – gyógyítás, oktatás, kutatás – kell megfelelni, nem lett volna elég csak az egyik részterülettel foglalkoznom, nem elégítette volna ki a kíváncsiságomat.

- Az orvos szakmák közül a fogorvosi, szájsebészi az egyik, ahol kiemelten fontos az orvos és a beteg kapcsolata, ön ráadásul sokszor igen súlyos állapotú, daganatos betegségben szenvedő emberekkel foglalkozik. Milyen módszereket alakított ki a betegekkel való kommunikációra pályafutása során?

- Mindez persze más orvos szakmák esetén is komoly kihívás, de itt a szájüregi rákban szenvedők esetén külön gondot jelent, hogy ezeket az elváltozásokat a betegek saját magukon is látják, ami jelentős pszichológiai terhet jelent. Emellett érdekes ellentmondás, hogy a betegek jó kétharmada csak akkor kerül ide, amikor már előrehaladott állapotú a betegsége; sokan vélik egyszerű sérüléseknek a kezdeti elváltozásokat, és hosszabb idő kell, mire rájönnek, hogy itt valami komolyabb dologról van szó. Hozzá kell tenni, hogy nemcsak rákos betegekkel foglalkozunk, hanem arcsérültekkel, súlyos fertőzéssel küzdőkkel és sebészettel kombinált fogpótlások előkészítésével, azaz szerteágazó területről van szó, különféle betegekkel, esetekkel. A szakmai betegellátó munkánk érdekes és változatos.

- Az ön szűkebb szakterülete a szájüregi rákban szenvedők kezelése. Mind a rákos megbetegedések kezelése, mind a sebészeti módszerek terén jelentős változások történtek az elmúlt négy évtizedben. Mennyiben változtatta meg ez az ön  munkáját?

- A kezdeti szinte kizárólag csak műtéti beavatkozásoktól mára eljutottunk odáig, hogy számos egyéb kezelési módszert tudunk segítségül hívni. Annak idején a radioterápiát tudtuk kombinálni a műtéti beavatkozásokkal – persze az akkori radioterápia össze sem vethető a ma alkalmazottal. Rengeteg problémánk volt abból, hogy egy ilyen kezelés után is nagyon bonyolult műtéteket kellett elvégeznünk, amelyek persze rengeteg szövődménnyel jártak, sok páciensünk pedig olyan kiterjedt elváltozásokkal rendelkezett, hogy előzetes beavatkozást kellett elvégeznünk, hogy aztán megműthessük. Ezek után kezdtünk különböző gyógyszeres kezeléseket alkalmazni, hogy megkönnyítsük a későbbi műtétet, ami természetesen a betegek számára is óriási könnyebbséget jelentett. Az egyes gyógyszerek és kezelési módok sokat fejlődtek, ezt viszont sajnos beárnyékolja, hogy a megbetegedések száma a többszörösére nőtt az elmúlt évtizedek során, és csak a kétezres évek közepén kezdett stagnálni, majd lassan csökkenni a számuk.

- Mi lehet ennek az oka?

- A két klasszikus rizikófaktor a dohányzás és az alkohol, ezek elterjedtsége pedig nem változott ennyit ebben az időszakban. Azóta kiderült, hogy különböző vírusos megbetegedéseknek lehetnek hasonló szövődményeik, de ez sem magyarázza ezt a szintű növekedést. A magam részéről arra tudok gondolni, hogy a fő okok a nagyon intenzív mezőgazdasági termelés során alkalmazott módszerek, anyagok lehetnek, nem véletlen, hogy a növekedés abban az időszakban indult el, amikor ezek a metódusok megjelentek. Rengeteg rákkeltő anyag kerülhet be az emberi szervezetbe akár a növénytermesztés során használt vegyszerek, akár a műtrágyák révén. Vagy itt vannak azok a nagyon erős tartósítószerek, amelyek lehetővé teszik például, hogy egy felvágottat egy hónapon keresztül meg tudjunk enni; ezek hosszabb távú hatásairól sem rendelkezünk kellő szintű ismeretekkel. Mindezeket nem nagyon vizsgálják, vagy elég felületesen, hiszen komoly gazdasági érdekekről van szó. Magam is találkoztam olyan esetekkel, amikor bizonyos helyekről, ahol sokan vegyszerező brigádokban dolgoztak, sokkal nagyobb arányban fordultak elő hasonló megbetegedések, és ezeket a daganatokat rendkívül nehéz volt befolyásolni. Az elmúlt évek lassú csökkenésének talán az áll a hátterében, hogy változtak ezek az intenzív termelési módszerek, és ennek hatása is kezd lassan begyűrűzni, hiszen minden esetben hosszabb átfutásról van szó. Az Egyesült Államokban lefolytatott dohányzásellenes kampány hatása is több év után kezdett megmutatkozni a légzőszervi megbetegedések csökkenésében.

- Beszéltünk már a hallgatókról, akik közül számtalan fordult meg az ön keze alatt. Mi a véleménye az újabb fogorvos generációkról?

- Mint grémiumvezetőnek és volt tanszékvezetőnek nem feltétlenül pozitívak a tapasztalataim. Régen az iskolákban az úgynevezett poroszos oktatási rendszert alkalmazták, aminek minden szigorúsága ellenére sok előnye volt. Aki eljutott az érettségiig, az olyan alapműveltséget és logikai alapot szerzett, ami mostanság mintha hiányozna. Nem azt mondom, hogy a mostani fiatalok butábbak, de ezen a téren mások. Nem tudom, hogy a rendszerváltás környéki társadalmi átalakulás hozta-e mindezt magával, hiszen nem vagyok szociológus, de azt látom, hogy a mostani fiatalok mindenekelőtt a gyors anyagi előrejutást tekintik valónak, a társadalomban való gondolkodás túlzott mértékben elmozdult az énközpontú gondolkodás felé: gyorsan szeretnének mindent megkapni, lehetőség szerint minél kisebb fáradtság árán, mindez pedig sokszor túlzott önbizalommal párosul. Ebben persze részemről tükröződik némi személyes keserűség is. Sok értékes, többre hivatott fiatal kollégám hagyott itt minket, miután mindent megkapott, amit az egyetem nyújtani tudott számukra, és a könnyebbik utat választották, például magánpraxist építettek a nyugati határvidéken vagy Budapesten. Mindez sokkal kevesebb munkával jár, és sokkal több pénzzel, a több munkát igénylő, nehéz esetekkel, rendszeres ügyelettel járó klinikusi pályát pedig elhanyagolják, ami azt jelenti, hogy nagyon kevés az utánpótlás. Itt a klinikán sajnos nem vagyunk versenyképesek azokkal a lehetőségekkel, amit a magánszféra biztosít, ez viszont azt is jelenti, hogy egyre kevesebben maradnak azok, akik ellátják a valóban nehéz eseteket, és ez lassan megfojtja az egészségügyi ellátórendszert. Sokan tíz-tizenkét évet dolgoztak mellettem, majd inkább a magánpraxist választották, most pedig kicsit talán mosolyognak is rajtunk, akik itt maradtunk. Minderre persze születni kell. Húsz évvel ezelőtt például nekem is felajánlottak egy már akkor kiemelt fizetéssel járó állást, amely mellett még lett volna időm mást is csinálni. Lehet persze, hogy én vagyok elmepatológiai eset, de inkább itt maradtam. A jövőben is születnek nyilván ilyenek, de egyre kevesebben lesznek. Mindez a tudományos tevékenységre is vonatkozik: egy klinikus többnyire esténként, hétvégenként, vagy szabadságát töltve tud a tudománnyal foglalkozni, hiszen az egyéb idejét kitölti a betegek ellátása és az oktatás.

- Ezen a téren azonban nincs sok oka a panaszkodásra, hiszen sikeresen védte meg néhány évvel ezelőtt akadémiai doktori értekezését, ami felett nem túl sok lépcsőfok van a tudományos karrierben.

- Valóban, amit el lehetett érni ezen a téren, úgy érzem, azt elértem, hiszen a hazai tudományos cím mellett egy jelentős állam akadémiája is tagjává választott, mindezt persze negyven év következetes kutatás és gyakorlat előzte meg. Ehhez fontos tudni, hogy az én területemen a hetven éven aluliak között egy másik akadémiai doktori cím sincs, de ha az egész fogorvos szakmát vesszük, akkor is csak egy darab; több mint tíz év alatt egyetlen ilyen fokozat született. Mindez nem a kollégák felkészültségét minősíti, hanem ennyire nincs ideje és energiája a fogorvosnak a tudományos tevékenységre. Azt kell mondanom, hogy ezen a téren nehezebb helyzetben vagyunk, mint egy elméleti intézet esetében: kevesebb időnk jut kutatásra, és sokkal kevesebb folyóiratban tudunk megjelenni. Mindezzel persze nem akarom megkérdőjelezni az ő munkájukat, csak valamivel könnyebb dolguk van. Ráadásul míg a követelmények egyre magasabbak, a körülmények egyáltalán nem javulnak.

- Ezek után nem bánta meg azt a lényegében véletlen találkozást Kecskemét főterén, amely erre a pályára vezette?

- Alapvetőn szerencsésnek tekintem magam. Az ember nem úgy kezdi el a tanulást, hogy pontosan tudja, mi lesz belőle. Az előrejutáshoz kitartás kell és erős psziché. Ha eltökéltek vagyunk, akkor sem egy végcélt jelölünk ki, hanem egy utat; az, hogy ezen meddig jutunk el, rengeteg mindentől függ. Én ezen a téren szerencsés voltam, és valószínűleg kitartó is: mind az oktatásban, mind a tudományban elértem a legmagasabb megpályázható fokozatot, ezeken kívül szakmám országos elnöki pozícióját is bírtam, és a kép így kerek. Semmiképpen sem bántam meg, hogy erre az útra léptem, és mindez nem azt jelenti, hogy elégedetten ülök a babéraimon, dolgozom tovább a fogorvosképzés és az arc-, állcsont- és szájsebészet további javításán. Az erő és az energia persze már kevesebb, mint huszonöt évvel ezelőtt, de megbirkózom ezzel a kihívással is.