Hírek

« vissza « előző hír | következő hír »

Dr. Weninger Csaba 1984-ben érettségizett Mohácson, de egy évet várnia kellett a sikeres felvételire, eközben fél évig a pécsi Fül-Orr-Gégészeti Klinikán dolgozott. Sok szép emlék köti az akkori Pécsi Orvostudományi Egyetemhez, élete legszebb periódusaként tekint erre az időszakra. A gégészet mellett a patológia és a belgyógyászat is vonzotta, ám végül radiológus lett. Közel 21 éven át tevékenykedett a pécsi Radiológiai Klinikán, melynek megbecsült orvosa és oktatója is volt. 2012-ben döntött úgy, hogy családjával Svédországba költözik, jelenleg Trollhättan város kórházában dolgozik. Baranyai és pécsi gyökereihez mélyen kötődik, ápolja egyetemi kapcsolatait és számos módon kifejezi elődei iránti tiszteletét is.

Schweier Rita írása

- Milyen volt az 1980-as években az egyetem és az egyetemista lét?

- Életem legszebb évei voltak ezek. Sok kiváló oktatóval és gyakorlatvezetővel találkoztam, köztük volt dr. Sétáló György anatómiából, dr. Baranyay Ferenc patológiából és dr. Pár Alajos  belgyógyászatból. Az egyik legfontosabb gondolat, amit őrzök magamban, Sétáló tanár úrtól származik, aki arra intett minket, hogy mindig legyünk tisztában a kompetenciánk határaival, és azokat ne lépjük túl. Neves professzorok vezették az intézeteket is: dr. Flerkó Béla, dr. Grastyán Endre és dr. Tigyi József, emiatt is remek volt ez az időszak. Sosem feledem a mikrobiológia szigorlatot, amikor dr. Kétyi Iván professzor egy úgynevezett „sör ötössel” honorálta a teljesítményemet, ami azt jelentette, hogy igyak meg egy sört az egészségére. Bár a szomatikus orvoslással foglalkozom, kellemes emlékeim vannak azokról a pszichiátriai témájú előadásokról is, amiket dr. Ozsváth Károly professzor tartott.

Az egyetemi időszak alatt végig kollégista voltam, elsőben a legendás, 48-as téri „A” kollégiumban laktam, majd a nyugalmasabb „B”-ben. Ugyan nem én voltam a hangadó a bulikban, de szerettem a közösségi programokat. Sok jó filmet láttam a kollégiumi klubban, ezeket annak idején VHS-kazettáról néztük, mivel nem volt otthon videomagnónk. Akkoriban még a csoportunk ugyanazon a napon vizsgázott - komoly indok kellett ahhoz, hogy ez ne így legyen -, és a sikeres megmérettetések után együtt mentünk sörözni. Egyetemista létem szerves részét képezte az is, hogy amatőrként jó pár évig szerkesztettem a diáklapot, a Medikus Híradót, emellett megjelent néhány írásom a közös egyetemi lapban, az Universitas-ban is.

- Mennyiben határozták meg az itt eltöltött évek, tapasztalatok a későbbi karrierjét?

- Nagyban. Az elméleti alapokat sikeresen átadták nekünk, ami segített az orvoslás gyakorlásában. Bevallom, nem voltam kiemelkedő anatómiából, pedig ennek a tantárgynak a radiológiában nagy jelentősége van, hiszen elengedhetetlen ez a tudás a felvételek elemzése során, az eltérések felismerése csak ezután következhet. Nevezhetném a szakmámat akár alkalmazott anatómiának is. A patológiát könnyen tanultam, érdekesnek és olvasmányosnak találtam a tankönyvet, és vonzott is ez a terület. Ez a tantárgy valójában a klinikum alapja. Élveztem a harmadév utáni nyári belgyógyászati gyakorlatot is, ahol olyan remek szakemberek irányítása mellett szerezhettem benyomást az orvosi munka működéséről, mint dr. Pár Alajos vagy dr. Pakodi Ferenc. A gégészet is tetszett, a Fül-Orr-Gégészeti Klinikára évekig visszajártam dolgozni, és felmerült bennem az is, hogy a végzés után ezen a szakterületen helyezkedem el. Végül mégsem így történt, mert a negyedévben jött a radiológia és „megtaláltuk egymást”. Kaptam egy jó gyakorlatvezetőt, dr. Boross Szilviát, aki szisztematikusan, didaktikusan oktatott, és találkoztam egy szimpatikus vizsgáztatóval, dr. Csere Tiborral, aki a szigorlaton azt kereste, hogy mi az, amit tudunk, és nem azt, hogy mit nem. Hallgatói létem egyik legjobb hangulatú számonkérése volt ez, komoly motiváló erővel bírt. A hatodévben ugyan felsejlett a belgyógyászat is mint vonzó lehetőség, de végül a Radiológiai Klinikára nyújtottam be a pályázatomat, ahol el is kezdtem dolgozni 1991 októberében. Néhány hónap híján 21 évet töltöttem el ott. Orvos egyébként nem volt a családunkban, így erről a munkáról mindössze annyi tapasztalatom volt, amennyit betegként szereztem.

- Zökkenőmentesen indult a szakmai útja?

- Voltak nehéz napok, kaptam bírálatot, kritikát, de ez mindenkivel megesik. Összességében úgy gondolom, hogy minden segítséget megkaptam ahhoz, hogy jól művelhessem a szakmámat.

Mai szemmel nézve megmosolyogtató az 1990-es évekbeli klinika felszereltsége, ugyanakkor egy remek, jól képzett csapat mellett tanulhattam, melynek tagjai dr. Grexa Erzsébet, dr. Hertelendy Ágnes, dr. Moró Zsuzsa, dr. Nádor Györgyi, dr. Palkó András és dr. Horváth László voltak, a sugárterápiás részt pedig dr. Stefanits Klára és dr. Csere Tibor képviselte. A klinikát akkoriban dr. Kuhn Endre professzor irányította. Fontos megemlíteni, hogy kiváló röntgenasszisztenseink is voltak. Az idősebb kollégák támogató hozzáállása sokat jelentett számomra, ilyen attitűddel segítettem a későbbiekben én is a fiatalabbakat.

A tűszúrásos, katéterezéssel összefüggő terápiás beavatkozások még gyerekcipőben jártak akkoriban, számos módszer ki sem alakult, ezért jártasságot az intervenciós radiológiai eljárásokban nem szerezhettem, holott ma már ez az elvárt készségek között jelenik meg. Az MRI is hiányzott a klinika palettájáról, de a 2000-es évek elejétől már nekem is volt módom arra, hogy a Pécsi Diagnosztikai Központban leletezhessek ilyen vizsgálatokat. Ez extra bért jelentett, és nagyban segítette a klinikai és az oktatói munkámat is, mivel tantermi előadások keretében sok éven át tanítottam neuroradiológiát. Az indulásnál sok segítséget kaptam a Pécsi Diagnosztikai Központ orvosigazgatójától, dr. Kövér Ferenctől, amiért hálás vagyok. A munkaidőm felében a jelenlegi munkahelyemen is MRI-vel dolgozom.

- Mi minden történt abban a 21 évben, amit a pécsi klinikán töltött?

- Végigjártam az egyetemi hierarchia alsó grádicsait, dolgoztam adjunktusként, majd klinikai főorvosként. Dr. Horváth László professzor megbízásából feladatul kaptam a klinika ISO-szabvány szerinti minőségügyi rendszerének a kidolgozását, ami nem volt kis munka. 2007-ben hónapokat öregedtem azon a napon, amikor a tanúsító audit megtörtént. Dr. Battyáni István klinikaigazgató mellett helyettesként is tevékenykedtem, emiatt is bánthatta, hogy a feleségemmel felmondunk és Svédországba költözünk. Volt ugyan ambícióm a tudományos fokozatszerzésre, de hagytam, hogy a klinika ügyei megelőzzék a személyes érdekeimet.

- Miért döntöttek úgy, hogy külföldön folytatják az életüket?

- Valójában a feleségem indítványozta, ám a megvalósítása sok éven át húzódott. Volt bőven munkám a 2000-es évek elején, a klinika mellett dolgoztam a Pécsi Diagnosztikai Központban is, részt vettem az orvostanhallgatók és a szakorvos-jelöltek képzésében, utóbbiak továbbképzésében is, konferenciákra jártam, szakcikkeket írtam. Eközben a feleségem, dr. Fehér Marianna az akkori Balesetsebészeti és Kézsebészeti Klinika munkatársa lett. Amikor a személyes útjaink keresztezték egymást, akkor családot alapítottunk, ikergyermekeink születtek. Miután visszatért dolgozni, elégedetlenséggel töltötte el a jövedelme, holott két szakvizsgája is volt. Ez idő tájt - 2004 körül, miután Magyarország az Európai Unió tagja lett - indult el az orvosok külföldre vándorlása, főként Anglia, Németország és Ausztria irányába. Szóba került, hogy mi is megpróbálhatnánk, azonban sem angolul, sem németül nem beszéltünk elég jól ahhoz, hogy a szakmában helytálljunk, a nyelvtudásunk fejlesztésére pedig nem volt lehetőségünk a munkahelyi leterheltségünk miatt. Időközben a fejvadász cégek között megjelent néhány olyan, amely a skandináv régióba közvetített orvosokat. Egyik fiatal pécsi munkatársunk, dr. Lendvai Zoltán - aki a szakorvosképzése végén járt - állást kapott Svédországban, és a példája minket is elgondolkodtatott. Én ugyan sokáig ellenkeztem, de végül beadtam a derekamat, mondván, ha nem járunk sikerrel, akkor visszajövünk. Egy kint dolgozó kardiológus kolléga segített minket abban, hogy 2012 szeptemberében állásinterjúra mehessünk Arvika városába, aztán novemberben ki is költöztünk. Arvika egyébként egy Mohács méretű város, ahol egy kis kórház működik, családias radiológiai osztállyal. Kiválóan megfelelt arra, hogy beilleszkedjünk a külföldi létbe, ám amikor a gyerekeink a gimnázium befejezéséhez közeledtek, úgy döntöttünk, váltunk. Jelenleg a Göteborg közelében lévő, nagyjából ötvenezer fős Trollhättan nevű város megyei szintű kórházában dolgozunk, egy sok nemzetből érkezett csapatban. Öten vagyunk, akik a pécsi Radiológiai Klinikán kezdtük a pályafutásunkat, és ez teljesen egyedülálló. A feleségem is itt van főorvosként, aki - mivel ortopéd szakorvosként kezdett Kecskeméten - gyakran kap olyan betegeket, akiknek lágyrész-elváltozásaik, illetve valamilyen ízületi problémájuk van, és szükséges őket megvizsgálni ultrahanggal vagy MRI-vel. Feladataink közé tartozik az akut vizsgálatok leírása, és egyebek mellett a nem akut CT-, illetve röntgenvizsgálatok leletezése is.

Kórházunk egyébként egy viszonylag nagy terület akut ellátását végzi, naponta nagyjából kétszáz beteg fordul meg az osztályunkon, ami az egyik legnagyobb forgalmú az országban.

- Mennyiben más az ottani működésmód, illetve szervezeti felépítés, mint volt az itthoni?

- A leterheltség ott is alapérzés, de azért valamelyest többen vagyunk. Amikor 2013-ban elkezdtünk itt dolgozni, akkor a radiológiai munka már teljes egészében digitalizált volt, nem létezett papír alapú beutaló, ahogyan lelet sem született ilyen módon. Bizonyos röntgenvizsgálatokat már a 2010-es években is CT-vel helyettesítettek, ilyen volt például a natív hasi röntgen. A svéd orvosok többségére az a jellemző, hogy rövid leleteket írnak és főleg a felvételen talált eltérésre fókuszálnak. Itt van módunk arra, hogy naponta legalább kétszer felálljunk a munkánk mellől, kis szüneteket tartsunk, és ez nagyon örömteli. Nyugodtan ebédelhetünk is. Az ebédszünetben mindig van néhány asszisztens, akik elvégzik a halaszthatatlan CT-vizsgálatokat, és a napi beosztásban rögzítetten egy-két radiológus is elérhető 12 és 13 óra között, akik az akut vizsgálatokat leírják vagy leletezik. Ők 13 óra után ebédelhetnek és pihenhetnek egy kicsit. Ez jelentős változás a magyarországi tapasztalataimhoz képest. A híres svéd kávészünet, a fika pedig „szent”, olyankor nincs betegvizsgálat.

- Ennyi év távlatából hogyan látja, jó döntésnek bizonyult-e a váltás?

- Igen, bár nincs olyan változás az ember életében, amelynek kizárólag pozitív vagy negatív következménye lenne. Akadnak furcsaságok a kinti létben, szokásbeli, kulturális eltérések, de  alapjaiban ezek nem befolyásolnak minket. Úgy fogom fel az itteni életünket, mint egy vállalkozást vagy egy projektet, amibe bele kell fektetnünk, majd a sikertől függően kivehetjük belőle az osztalékot. Sok kedves ismerősre leltem itt, chilei, szerb, cseh, perzsa, svéd és norvég kollégákra, akik fontossá váltak, sajnos azonban a korábbi kapcsolatrendszeremből többen elmaradtak. Összességében úgy érzem, hogy nyugodtabb lett itt az életünk. Fontos visszajelzés számomra, hogy itt is el tudom látni a feladataimat, és öregbíthetem a magyar orvosok jó hírét. Nehéz érzéssel, egyben kétkedéssel tölt el ugyanakkor az, hogy vajon a leendő unokáink beszélik-e majd az anyanyelvünket, és ha igen, akkor milyen fokon.

- Több, egykor Pécsett tanuló és dolgozó orvos is él Svédországban. Tartja azokkal is a kapcsolatot, akikkel nem egy helyen dolgoznak?

- Napi kapcsolatban nem vagyunk, mivel különböző területeken élünk és dolgozunk, de néha azért beszélünk és olykor találkozunk is. Dr. Büki András idegsebészt például még az egyetemről, hallgatókorunkból ismerem, ő egy évvel járt fölöttem. Néhányszor váltottunk szót, amikor ő is idekerült, de személyesen még nem találkoztunk, dr. Boglári Gábor gyermekonkológussal azonban már kétszer is. Az ő felesége, dr. Rádler Andrea a pécsi Radiológiai Klinikán kezdett szakorvosjelöltként, majd a gyógyszeriparban folytatta, de itt, Svédországban ő is a képalkotó diagnosztikában dolgozik. Olyan is előfordult, hogy néhány éve egy itteni radiológiai kongresszuson futottam össze az egykori klinikai munkatársammal, dr. Stefanits Orsolyával.

- Számos módon kifejezi az elődei iránti tiszteletét: írt a pécsi Radiológiai Klinika történetéről, részt vesz és előad a hazai szakmai konferenciákon, továbbá szerepet vállal a szekciók előadásainak a szervezésében is. Miért fontos ez Önnek?

- Biztosan sokan ismerik azt a kísérletet, amit Konrad Lorenz osztrák zoológus és ornitológus, a modern etológia egyik megalapítója végzett. Ő fedezte fel, hogy a madárfiókák életük korai szakaszában kitörölhetetlenül az általuk elsőként látott figurához - aki lehetett ember is - kötődnek. Nevéhez fűződik a bevésődés (imprinting) jelenségének a leírása. Hasonlóképp vagyok én is: életem első munkahelye a pécsi Radiológiai Klinika volt, itt tanultam meg a szakmám alapjait, itt kezdtem szakorvosként tapasztalatokat szerezni és szakmai sikereket elérni. Mindez mélyen hatott rám. Az idősebb kollégák indítottak el a pályámon. Fiatal doktorként sokat hallottam a klinikát alapító dr. Benkő György professzorról, akinek az utódja, dr. Kuhn Endre professzor vett fel, majd dr. Horváth László professzor igazgatása alatt dolgoztam, és sok személyes élménnyel gazdagodtam. Az elődeimtől kapott segítséget, illetve az általam nem ismert, korábbi vezetők iránti tiszteletemet igyekeztem kifejezni azzal, hogy tavaly ősszel a klinika hatvanéves alapításának évfordulójára megszerveztem a megemlékező előadásokat. Dr. Horváth László professzor sokszor mondta nekünk, hogy a munkahelyünk egy egyetemi klinika, nem pedig egy megyei kórház, és ez a légkör váltotta ki belőlem azt, hogy a tapasztalataim átadása mellett az érdekes eseteket ne csak előadások, hanem publikációk formájában is ismertessem.

- Egykori pécsi munkatársaival mennyire szoros a kapcsolata? Vannak-e együttműködéseik?

- Szerencsére a kapcsolattartás digitális korunkban már jóval egyszerűbb, mint volt régen. Magánemberként néhány kollégával a kiköltözésünk óta kapcsolatban vagyok, közéjük tartozik dr. Harmat Zoltán és dr. Rostás Tamás, akikkel sokáig dolgoztam együtt. Ők mindössze néhány évvel a pályakezdésem után érkeztek a klinikára. Sajnos mostanság már egyre kevesebb radiológus munkatársat ismerek, és a klinikai tömb átépítése miatt az intézet sem a régi helyén található.

Mivel Svédországban nem egyetemi intézményben dolgozom, ezért oktatási együttműködés nem lehetséges köztünk. Ennek ellenére évekkel ezelőtt egy kis ideig oktathattam a pécsi klinikán. Egy Magyarországon tartott szakmai konferencián találkoztam az akkori igazgatóval, dr. Bogner Péter professzorral, akinek felajánlottam a részvételemet a magyar nyelvű medikusképzésben. Engedélyével öt-hat évig hasi radiológiai gyakorlatot tartottam az orvostanhallgatóknak, aminek nagyon örültem, mert jó volt kicsit nosztalgiázni, kiállni a hallgatók elé. Később aztán visszaléptem ettől, mondván, tegyék a dolgukat inkább a helyi kollégák. Velük egyébként továbbra is főként a konferenciákon vagy a pécsi vendéglőkben találkozom.

- Milyen érzés hazalátogatni?

- A téli időszak kivételével elég sokat járok Baranyában, évente 4-5 alkalommal megfordulok erre. Az apropót sokszor a Magyar Radiológusok Társaságának vagy a Magyar Neuroradiológiai Társaságnak a konferenciái adják, de a nyári szabadságomat is itt szoktam tölteni, mivel Bólyban él az édesanyám. Kettős állampolgár vagyok, kettős kötődéssel. Baranyában éltem nagyjából 45 éves koromig, és bár Pécs nem a szülővárosom - Mohácson születtem -, azért a felnőtt létemnek ez volt a központja. Fáj is, amikor elhagyom a várost a reptér felé utazva. Vitathatatlan, hogy Pécs Magyarország egyik legszebb városa, és erről svédországi munkatársaimat is igyekszem meggyőzni.

- Egyetemista diáktársaival is összefut, ha itt jár?

- Igen, a belváros utcáin vagy egy-egy bevásárlóközpontban már számos alkalommal találkoztunk, de fontosnak tartom a részvételemet az ötévente rendezett évfolyam-találkozókon is. Az utóbbi években viszonylag gyakran összefutottam dr. Király Ágnessel, aki ugyancsak sok éve kilépett az egyetem kötelékéből, és egy jó nevű magánklinikát vezet Pécsett. Legalább tucatnyi volt évfolyamtársam dolgozik egyébként az egyetemen, közülük többen intézetvezetők is: dr. Than Péter professzor, dr. Vereckei András professzor vagy dr. Sétáló György docens.

- Tervezik-e a családdal, hogy egyszer végleg hazajönnek?

- Az nincs tervben, hogy ismét a magyar egészségügyi ellátórendszerben dolgozzunk, mert ahhoz már elég sokat tevékenykedtünk egy kevésbé pörgős szisztémában. Azt azonban nem tudom, hogy mi lesz nyugdíjas korunkban. Előfordulhat, hogy a kétlaki életet választjuk, azaz az év egyik részét északon, a másik felét pedig itt töltjük. Ingatlanunk ugyan nincs már Pécsett, és az árak csak nőttek az utóbbi időben, de „soha ne mondd, hogy soha”! Addig is nosztalgiával nézegetem a Pécsről készült fotókat a nappalink sarkában lévő íróasztalom fölött.

Fotók:

dr. Weninger Csaba