Hírek

« vissza « előző hír | következő hír »

Dr. Morava Éva 1986-ban kezdte meg tanulmányait az akkori Pécsi Orvostudományi Egyetemen. 1994-ben gyermekgyógyászatból, 1999-ben pedig humángenetikából szerzett szakvizsgát. Szeretettel emlékszik mentoraira, akiknek gondolatait, tanácsait sokszor felidézi, és a mai napig alkalmazza a tőlük szerzett tudást. 1996 és 1998 között klinikai biokémiai-genetikai képzésben részesült az Egyesült Államokban, New Orleans-ban, a Tulane Egyetemen. 2002-ig a hollandiai Radboud Egyetemen dolgozott klinikai genetikusként, majd anyagcsere-betegségekre szakosodott gyermekorvosként. Onnan visszakerült a Tulane Egyetemre, ezután pedig két éven át a Mayo Klinikán tevékenykedett. Jelenleg New Yorkban, egy magánorvosi egyetemen, a Mount Sinai Orvostudományi Karon, a Genetikai és Genomikai Tudományok Tanszékén professzor. Férjével, az ugyancsak Pécsett végzett dr. Kozicz Tamás professzorral több éve szoros kapcsolatot ápolnak a pécsi orvoskarral,  hallgatókat is fogadtak és mentoráltak Amerikában.

Schweier Rita írása

- Milyen volt az 1980-as évek pécsi orvosi egyeteme, oktatói közege, hangulata?

- Nagyon szerettem egyetemre járni, sokat tanultunk, remek előadóink és tanáraink voltak, bár az idős professzoroktól azért féltünk. Jó volt a közösségi élet is, sokat buliztunk, ezek felejthetetlen élmények.

- Voltak olyan oktatói, akik nagy hatással voltak Önre?

- Igen, többen is: dr. Kulcsár Gyula a biokémiáról, dr. Kulcsár Magdolna a nyelvi fakultásról, dr. Belágyi József és dr. Kellermayer Miklós professzorok, előbbi TDK-s mentoromként, utóbbi a TDK elnökeként, valamint dr. Méhes Károly, dr. Kosztolányi György, dr. Kajtár Pál és dr. Soltész Gyula professzorok a gyermekklinikáról.

- Mennyiben határozták meg az itt töltött évek, tapasztalatok a későbbi karrierjét?

- Az itt szerzett alapokra építettem mindazt, amit tudok. Az egyetem után azonnal munkába kezdhettem a gyermekklinikán. Hálás vagyok, mert azokkal dolgozhattam, akiket a legjobban tiszteltem és akiktől a legtöbbet tanultam. A mai napig alkalmazom a tőlük szerzett tudást.

- Tartja a kapcsolatot egykori oktatóival, illetve egyetemista diáktársaival?

- Igen, bár ez nem könnyű egy másik kontinensről. Az évfolyamtársaimmal személyesen és elektronikusan is sokat beszélgetünk.

- Miért éppen a gyermekgyógyászat, illetve a humángenetika felé orientálódott?

- Hamar közel kerültem a gyerekekhez, akik megbíztak bennem és megengedték, hogy segítsek nekik. Ma is élvezem a velük töltött időt. A genetika hihetetlenül izgalmas és gyorsan fejlődő tudományág. Ha értjük a betegség pontos okát, akkor sokféle gyermekkori betegségben közelebb kerülünk a gyógyuláshoz. Engem különösen érdekelnek a ritka betegségek, bár sajnos kevesen vagyunk olyanok, akik lelkesen és hosszú távon dolgozunk ezen a szakterületen.

- PhD-értekezése az értelmi fogyatékossággal járó szindrómák molekuláris citogenetikai vizsgálatáról szólt. Hogyan jött ez a téma, és miért éppen ez?

- A mentorom dr. Kosztolányi György professzor, a téma elismert szakértője volt, akivel sok érdekes, közös esetet vizsgáltunk, és ezekből nagyon sokat tanultam. Mellette dr. Méhes Károly professzor volt az, aki meghatározta a pályámat, valójában tőle tanultam szinte mindent, amit a gyermekgyógyászatról tudok. A mai napig emlegetem, ha nehéz eseteim vannak, felidézem, amiket mondott, követem egykor adott tanácsait. Mindketten okosak, jó kedélyűek és lelkesek voltak, mintaként szolgáltak számomra. A genetikai képzésemet Amerikában folytattam, ahol 1996 és 1998 között dr. Emanuel Schapira professzor, a világhírű anyagcsere-genetikus volt a mentorom, ő ugyancsak sokat adott a fejlődésemhez.

- Meddig dolgozott Magyarországon?

- 2002-ig. Először a pécsi gyermekklinikán, majd pedig a Genetikai Intézetben, ami 1998 táján kivált a gyermekklinikából és önálló egységként működött tovább.

- Miért döntött úgy, hogy külföldön folytatja a pályáját?

- Úgy éreztem, hogy még többet szeretnék tanulni, és az anyagcsere-genetikával akkor még itthon nem nagyon foglalkozott senki. Az újszülött-szűrés remek volt, de egy csomó más anyagcsere-betegség diagnosztikájára nem volt lehetőség. Nem voltak meg a feltételek ahhoz se, hogy gyors diagnózist állítsunk fel akut esetekben, mivel nem tudtuk hova küldeni a betegek vérmintáját. Ez azért lett volna fontos, hogy a megfelelő kezelésük érdekében megbizonyosodjunk a betegségük súlyosságáról és típusáról. Megörültem, amikor meghívást kaptam Hollandiába, hogy egy világhírű mitokondriális centrumban dolgozzak gyermekorvosként. Nijmegenben, a Radboud Egyetemen töltött tíz év alatt rengeteget tanultam. Onnan aztán visszakerültem az Egyesült Államokba, New Orleans-ba, a Tulane Egyetemre, oda, ahol - még a pécsi egyetem munkatársaként - a genetikai képzésem zajlott. A genetikai- és anyagcsere-betegségekkel kapcsolatos szaktudásuk miatt az ottani szakembereket már akkoriban is nagyra tartották. Azok után hívtak New Orleans-ba, hogy a Kattina hurrikán által okozott nagy természeti katasztrófa miatt minden elpusztult a városban, újra kellett építeni a genetikai- és anyagcsere-ellátást is. Nagyon izgalmas és örömteli kihívás volt, hiszen az egész államban én lehettem az egyike annak a három anyagcsere-genetikusnak, aki kijárt a kis városokba és próbált segíteni az ottani betegeken.

- Jelenleg hol dolgozik?

- Jelenlegi munkahelyem az Icahn school of medicine at Mount Sinai, department of genetics and genomic sciences New Yorkban, ahol továbbra is ritka betegségekkel foglalkozom. Az anyagcsere-csoport vezetése és a betegellátás mellett - amit ambulánsan és a kórházban végzek - tanítok, valamint a szakorvosi képzés felelőse is vagyok. Mindemellett a férjemmel, dr. Kozicz Tamással közösen egy laboratóriumi kutatócsapatot is mentorálunk.

- A férjével egyetemista koruk óta ismerik egymást?

-Igen, egy évfolyamba és csoportba is jártunk. Ő mindig mindent jobban tudott nálam, és ez most is így van. Kezdetben rengeteget vitáztunk, aztán barátok lettünk, majd 1990-ben összeházasodtunk.

- Mennyiben mások az amerikai orvosegyetemek, mint a hazaiak? Nehéz volt hozzászokni a kinti szisztémához?

- Az én szakmámban a szisztéma nem sokban különbözik az otthonitól, ugyanakkor itt nagyobb a hozzáférésem bizonyos forrásokhoz, amelyek Magyarországon még nem elérhetőek. Ezek nagyon fontosak ahhoz, hogy egy ritka betegségben dolgozó orvos és kutató eredményre jusson. Egy világhírű intézményben dolgozom, ahol felépítettem egy genetikai programot, aminek a keretében 12 fiatalt képzek orvosi genetikára. Nagyon jól látszik, amit a tudomány és a gyógyítás terén elérünk, sok emberhez eljutnak az eredményeink, és ez nagyban segíti a ritka betegek ellátását.

- Jó döntésnek bizonyult tehát a váltás.

- Nagyon szeretek utazni és új dolgokat tanulni, Hollandiában és Amerikában is rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. Egy másik kultúrát csak úgy lehet megismerni, ha az ember ott él, de azért otthonról sem szakadtam el. Havonta járok haza édesanyámhoz, és az egyetemi barátaimmal is rendszeresen találkozom. Amióta professzor lettem, legalább évente Pécsre is eljutok, idén a kardiológiai rehabilitációs kongresszuson tartok előadást.

- 2019-től a pécsi orvoskarral is van együttműködésük, aminek a keretében Ön a professzora, férje, dr. Kozicz Tamás pedig a vendégprofesszora lett az Anatómiai Intézetnek. 2023 nyarán Szabó Evelin és Bosnyák Inez, a pécsi orvoskar akkor hatodéves hallgatói kutatási gyakorlatot is végezhettek Önöknél, akkori munkahelyükön, a Mayo Klinikán. Gondolkodnak további együttműködésekben is?

- Nagyon örülünk ennek az együttműködésnek, fontosnak tartjuk és szeretnénk New Yorkból is folytatni. Bízom abban, hogy a jövő nyáron ismét fogadhatunk diákokat. A vendéghallgatók  tehetségesek, okosak és kedvesek voltak, öröm volt vendégül látni őket. Dr. Reglődi Dóra professzor asszonnyal egyébként régi az együttműködésünk és a barátságunk is.

- Vannak együttműködéseik Amerikában élő és dolgozó magyar orvosokkal is?

- Igen, a Mayo Klinikán sok magyar orvos dolgozott, akikkel rendszeresen találkoztunk és tudományos együttműködéseink is voltak. New Yorkban ez még nem épült ki, mivel csak két éve vagyunk itt, de majd ez is kialakul.

- A világ más részein tevékenykedő magyar orvosokkal is tartják a kapcsolatot?

- Igen, főleg egykori egyetemi társainkkal, akik Rochesterben, Cleavelandban, illetve New Orleans-ban élnek.

- Fontolgatják esetleg, hogy visszatérnek Magyarországra?

- Többször felmerült már bennünk, de mivel a gyerekeink New Orleans-ban élnek és két unokánk is van, ezért ez nem lehetséges. Nem szeretnénk tőlük messze, egy másik kontinensre költözni. Haza természetesen mindig nagy örömmel megyünk, akár szakmai, akár személyes ügyekben.

Fotók:

dr. Morava Éva